AmaHana-chan

Először csak lágy fuvallat volt, Cirógatta a gondolat, Fülében kedves hangot hallott, Egy édes pillanat. Kócolta haját, tincsek szálltak Képzelet szárnyán, S tovább erősödött, már elszántan Tudatta: várt rá. Eljött az idő, nem volt kegyelem, A vihar mindjárt kitör, Az érzelmek szele, oly kegyetlen, mindenen végigsöpör. Már tombolt benne féktelen vágya, Hogy beteljesüljön, feszülten várja, A levegőt betölti a nyomasztó csend, Megjelent a hírnök, egy apró csepp, Szeme sarkából kelt szép lassan útra, Nem sokáig kellett várni egy újra, Egyiket követte másik, s jöttek sorban, Csermelyből patak lett, azután folyam, Végül megszületett könnyek tengere, Ameddig szem ellát, már minden fekete. Nem látszik a határ ég, s föld között, Csak mikor villámlik, majd mennydörög, Kongó magányban visszhangzik hangja, Még sincs itt senki, aki meghallja.